Az új technológiai lehetôségek egyik legígéretesebb felhasználását az életviteli alkalmazások jelentik. Idetartoznak – sok egyéb mellett – az idôskorúak, fogyatékkal élôk, rehabilitációra, ápolásra, gondozásra szorulók mindennapi életét felügyelô és segítô rendszerek. Az, hogy legyenek ilyen rendszereink, jól képzett fejlesztôket, gyártókat, üzemeltetôket, szolgáltatókat igényel. Továbbá jól képzett felhasználókat is: az életvitelt segítô, valóban használható megoldások kifejlesztése nem lehetséges a felhasználók bevonása nélkül. Ki kell küszöbölni annak veszélyét, hogy a sokat emlegetett digitális szakadék tovább nôjön. A számítógép és az internet használatának ismerete szükséges, de ma már nem elégséges feltétel: meg kell tanulnunk együtt élni a beágyazott rendszerek által működtetett tárgyainkkal. Az életvitelt segítô alkalmazások tömeges megjelenése a digitális esélyegyenlôség új dimenzióját igényli és jelenti. Elképesztôen sokat nyerhetünk, ha a mai kor technológiáját kiaknázó infokommunikációs alkalmazásokat az életvitel szolgálatába állítjuk. Ezt segíti elô a tervezett eVITA Nemzeti Program, a megvalósulását pedig az eVITA Összefogás. Miféle hasznokat várnak az összefogás részesei, így az egész folyamatot generáló Neumann János Számítógép-tudományi Társaság, a tudomány képviseletében négy egyetem, az egészségügy oldaláról az ÁNTSZ és az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet (ESKI), az orvostechnikai és az informatikai eszközök gyártóinak képviseletében a Meditech Kft., az Informatikai Vállalkozók Szövetsége (IVSZ) és a Bay Zoltán Alapítvány? Az államigazgatás, önkormányzatok az eddiginél lényegesen költséghatékonyabb szociális és egészségügyi ellátáshoz kapnak eszközöket; az egészségügyi ellátórendszer, azon belül különösen a szak- és otthonápolást végzô szervezetek korszerű, költséghatékony műszaki megoldásokat, alkalmas jogszabályi környezetet, képzett munkaerôt; a biztosítók, beleértve a társadalombiztosítást, továbbá az egészségpénztárak korszerű, költséghatékony műszaki megoldásokat; az informatikai fejlesztô és gyártó kis- és középvállalkozások, multinacionális nagyvállalatok új szabványokat, képzett munkaerôt, sokféle termékfejlesztési feladatot és fôként új piacokat, a felsôoktatási intézmények keresleten alapuló kutatási és fejlesztési feladatokat, vállalati megrendeléseket, a műszaki pályák vonzerejének növekedését, a gyógyító szervezetek, kórházak, klinikák korszerű, költséghatékony műszaki megoldásokat, a személyi költségek csökkenését; és a páciensek elégedettségének növekedését. Sokat remélhetnek az életvitelt segítô infokommunikációs megoldásoktól a távközlési szolgáltatók is, hiszen megnövekednek majd az adatátviteli igények és ezzel az értéknövelt szolgáltatások forgalma. A lakosság remélhet a legtöbbet: ápolási felügyeletet, a gondozási terhek, költségek csökkenését; a biztonság növekedését, összességében az életminôség javulását. A program hazai megalkotása és végrehajtása érdekében 2007 novemberében jött létre az eVITA Nemzeti Technológiai Platform. A platform tevékenységét stratégiai testület irányítja és operatív testület szervezi. A stratégiai testület vezetôje Somody Imre. Ôt kérdeztük arról, miféle filozófia áll az eVITA-program mögött, s személy szerint miféle belsô motivációk késztették arra, hogy vezetô szerepet vállaljon annak megalkotásában, majd végrehajtásában. – Számomra az az izgalmas az eVITA-ban, hogy létezik egy olyan megrendelôi oldal – a magyar egész­ségügy –, amelynek olyan hatalmas feladatai és problémái vannak, melyeket az általunk kínált új módszerek bevezetése, a szükséges fejlesztések elvégzése nélkül biztos, hogy csak lassabban, költségesebben vagy sehogysem tud megoldani. Úgy képzelem, hogy az egészségügyi szakma diktálja a feladatokat, adja meg a standardokat, amelyekhez a végsôkig ragaszkodik, hiszen minden esetben gyógyító tevékenységrôl van szó. Csakis bizonyítékokon alapuló módszereket, eszközöket szabad elfogadni, ahogyan azt lassan megszokjuk a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök esetében. Ha a klinikai vizsgálatok során bebizonyosodik, hogy ezek a módszerek jobbak, hatékonyabbak és olcsóbbak, mint a régi, akkor csinálni kell, mégpedig az egészségügyi, a gazdasági minisztériumok és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) szoros együttműködésével. A megválaszolásra váró kérdések persze sorjáznak: hogyan kell ezeket ellenôrizni? Hogyan kell standardizálni? Hogyan kell befogadni a finanszírozásba? – Milyen finanszírozásra gondol? – Természetesen a legszabályosabb egészségbiztosítási finanszírozásra, hiszen az infokommunikációs eszközöket, hálózatokat ugyanúgy kell kezelni, mint például a gyógyászati segédeszközöket. – Nagyban számít az egyének felelôsségvállalására, személyes közreműködésére is… – Természetesen. De ahhoz, hogy az egyének saját egészségük gazdái lehessenek, egészségmenedzsmentet kell számukra biztosítani. Olyan technikákat kell rendelkezésükre bocsátani, amelyek segítségével saját maguk tehetnek egészségük megôrzéséért, bizonyos betegségeiket maguk képesek szűrni, ha kell, gondozni, és ha a szükség úgy hozza, otthonukban saját magukat ápolni, rehabilitálni. – Hisz abban, hogy erre a magyar társadalom szocializálható? – Miért ne? A szocializmuson nevelkedett generációk alig néhány év alatt megtanultak igen sok mindent, például megtanultak adózni, megtanulták kezelni a pénzüket. Miért lehetetlen, hogy egészségük kezelését is megtanulják? Ahogy bankot választunk magunknak, ahogy eldöntjük, hogy fölös pénzünket bankszámlán tartjuk, befektetjük vagy tôzsdére visszük, ugyanúgy választhatunk magunknak az egészségünkkel kapcsolatos szolgáltatásokat is. Ehhez persze a maitól alapjaiban különbözô infokommunikációs környezet szükséges. – Mondana praktikus példát az infokommunikációs eszközök köznapi használatára? – Amerikai kutatók szerint a gyógyszerüket rosszul beszedôk aránya 30 százalék. Több száz milliárdos gyógyszerbüdzsénkbôl tehát 100 milliárd körüli összeget dobunk ki feleslegesen az ablakon, a já- rulékos hatásokról – elôbb vagy késôbb gyógyul a beteg, káros mellékhatások stb. – nem beszélve. Itt lép be az eVITA. Az ellenôrzést el kell vigyük a beteg lakására! Százezrek élnek otthonukban, s kezelik betegségüket igen drága gyógyszerekkel. Infokommunikációs eszközökkel össze kell kötnünk ôket valamilyen egészségügyi diszpécserközponttal – mondjuk a lakásukba, vagy éppen mobiltelefonjukba telepített fogadóegységen keresztül –, amely felügyelni és ellenôrizni tudja ôt. Természetesen a rendszer kulcsa egy olyan, könnyen kezelhetô, testre telepíthetô segédeszköz, amely magát az ellenôrzést elvégzi, és az adatot eljuttatja a központba. Minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy ezt a zártláncú, interakciós védelmet kialakítsuk, kivéve magát a hálózatot, és azt, hogy a már létezô eszközök megfizethetô áron legyenek hozzáférhetôk. – Milyen szintű döntések szükségesek a megvalósuláshoz? – Össztársadalmi, kormányzati és szakpolitikai döntések sora kell ahhoz, hogy egy ilyen modul valósággá váljék. Például: betegadatok forgalmáról van szó, kérdés tehát, szabad-e ezeket vállalati szintre adni? Országos, regionális vagy kórházi szinten létesüljenek-e diszpécserközpontok? Kialakíthatók ezek a jelenlegi DrInfo bázisán? A rendszer elemei milyen mértékben legyenek szabványosítottak? Az internet szolgáljon eszközül, vagy inkább az egyre inkább használaton kívülre szoruló, ugyanakkor kiválóan kiépített vonalas telefonhálózat? Ipari döntés, de végsô soron kormányzati preferenciák kérdése is, hogy a hálózatok milyen platformon jöjjenek létre. Ki kell alakítani a fogadóegységek standardjait… – Kiléphetünk ezekkel a megoldásokkal a világpiacra is? – Természetesen. De csak abban az esetben, ha vizsgálataink megfeleltek a nemzetközi standardoknak. Két legyet üthetünk egy csapásra: igényelhetjük a társadalombiztosítási befogadást, és a bevizsgált, hazánkban bevezetett módszerrel jelentkezhetünk akár Svédország, akár Japán, Dél-Korea vagy bármely más ország egészségügyi hatóságainál és biztosítóinál. Ezeket az eljárásokat és a hozzá való eszközöket ugyanúgy kell engedélyeztetni, mint egy gyógyszert. Ebben is óriási a felelôssége a kormányzati szerveknek, amelyek nemzetközi kapcsolataikon keresztül valóban a világpiacra jutathatják a Magyarországon kifejlesztett, standardizált ambiens rendszereket. Hozzáteszem, jó pillanatban vagyunk. Vannak bizonyos területek, ahol a világ elôtt járunk. A csípôtöréses betegek rehabilitációjával kapcsolatban már sok országban végeztek vizsgálatokat, sôt, megavizsgálatok is zajlottak, amelyek azt az eredményt hozták, hogy – csak egy példa – a csípôtörésesek otthoni rehabilitációjával kapcsolatban nincsenek összehasonlítható, nemzetközileg elfogadott standardok. Készítsük el ôket! Látható, hogy ez a fajta gondolkodás napjainkban robban világszerte, és ebben a pillanatban még szinkronban vagyunk, klinikai hátterünk, eszközgyártó kapacitásunk világszínvonalú. Csak rajtunk múlik.